A hiúság szenvedélyének egyik aspektusa az irigység. Ez a szenvedély is a magányhoz vezetheti el az embert.
Az irigység abból ered, hogy nem akarjuk magunkat kisebbnek érezni a felebarátunknál. Inkább nagyobbaknak, de legalábbis egyenlőknek szeretnénk magunkat érezni. De mennyi mindent veszítünk e hozzáállásunk miatt!
Egy írótól idézem: „Szeretem inkább azt gondolni, hogy körülöttem mindenki jobb nálam. Azért, mert amikor így gondolkodom, mindig csodálatos, méltó emberek között vagyok. Ez pedig boldogságot kelt bennem”. Az irigy ember mindig saját „énjére” összpontosít. Mások méltósága és mások sikerei számára csak mércét jelentenek. Más tehetséges, én miért nem vagyok az? Mást szeretnek, engem miért nem, hát rosszabb vagyok nála? Másnak sok erénye van, nekem Isten miért nem adott?
Az irigy ember meglopottnak érzi magát, úgy érzi, megfosztották őt a javaktól, ezért valójában nem képes valóban észrevenni felebarátait maga körül. Ezért magányos. Ha felhagyna a méricskéléssel, és képes lenne egyszerű tekintettel, örömmel figyelni másokra, akkor észrevehetné: „Milyen jó emberek vannak körülöttem! Milyen nagy szerencsém van” – és a magány érzése oszladozni kezdene benne.
Soha ne higgyünk az irigység bennünk feléledő gondolatainak. Gyakran érezhetjük úgy, hogy irigységünknek objektív okai vannak: a másiknak többje van, jobban szeretik, úgy érezzük, lehetetlen, hogy mi ne vágyjunk ugyanarra. Ilyenkor elfelejtjük, hogy Isten mindenkinek számtalan adományt ad, és mi is nagyon sok jóval rendelkezünk. Bennünket is szeretet vesz körül, csak képtelenek vagyunk azt észrevenni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
