Christiane Claessens tanúságtétele a svájci Lausanne-ból

Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek (Jn 20,29)

Christiane Claessens az első tanúja Joelle Beuret-Devanthéry 2010 októberében Medjugorjéban történt gyógyulásának. Ő így mesélt a zarándoklatrólés a gyógyulás történetéről.

"2010. október 16-án negyvenhatan, legtöbben a Szalézi Szent Ferenc és Szent Teréz plébániáról magán zarándoklatra indultak Medjugorjéba. Ez volt a mi huszadik zarándoklatunk, mely pontosan abban az időben történt, amikor a Béke Királynőjéről nevezett imaközösségünk megalakulásának huszadik évfordulóját ünnepeltük. Ez csodálatos lehetőségnek bizonyult imacsoportunk számára, hogy hálát adjunk az Úrnak, mert Mária mindnyájunkat kézen fogva vezetett, és minden nehézség ellenére megtartott e húsz év alatt. Valóban, a Sátán nem bírja elviselni Szűz Máriát, és ezért gyűlöli az imacsoportokat is, melyeket Mária oly lelkesen buzdít. Isten kegyelméből hűségesek maradtunk, és minden hétfőn összegyűltünk imádságra, Krisztus életének titkairól való elmélkedésre. Ezt követte a Szűzanya üzenetének felolvasása, melyet a világnak adott, sőt még mind a mai napig ad minden hónapban Medjugorjéban.

Két napot töltöttünk a buszon imádkozva és a medjugorjei történésekkel ismerkedve, melyek 1981-ben kezdődtek és mindmáig tartanak. Vasárnap este 20 óra körül érkeztünk meg Medjugorjéba. Október 18-án, hétfőn esős időben, de szívünkben nagy örömmel mentünk fel a csúszós úton a Jelenések hegyére. Mindenki segített mindenkinek. A zarándokok között volt az ötvenes éveiben járó teljesen vak Joelle is tizenkét éves lányával Vinciane-nal, valamint szerény és mosolygós barátnője, Claudia, aki nagy szeretettel és figyelemmel kísérte mindenhová. Joelle boldog volt, s úgy tűnt, szinte lebegve tette meg a hegyre vezető sziklás utat. A Szűzanya szobra előtt csodálatos imája tele volt az égi Édesanya iránti szeretettel és bizalommal.  Csoportunk húsz percig csendben imádkozott a hegyen, majd elindultunk lefelé, hogy 17 órakor újra találkozhassunk a Szent Jakab templomban az imaprogramon. És ekkor Joelle-lal furcsa dolog történt: úgy érezte, mintha valaki fojtogatná – éppen a szentáldozás után – és azt hallotta, hogy valaki szemrehányást tesz neki a következő szavakkal: „Gyereket akartál – lányod született. Munkát kerestél – és kaptál. Most már elég volt, nem hallgatnál el már végleg? Ha hideg van, van meleg otthonod; ha éhes vagy, mindig van mit enned; ha havazik, van meleg ruhád. Elhallgatsz már végre? Most már aztán igazán elég legyen!” Joelle-t nyugtalanság gyötörte. Ezen az estén Fábián atyával beszélgetett a történtekről, aki azt mondta neki, hogy Isten van jelen a szentostyában, Ő jót akar nekünk, és ez a dolog biztosan nem tőle van. Azt tanácsolta: imádkozzon Istenhez és kérje tőle, segítsen, hogy képes legyen megtenni az Ő akaratát. Ez megnyugtatta Joelle-t.

Másnap, október 19-én elhatároztuk, hogy felmegyünk keresztutat imádkozva a Kriľevacra, egészen a nagy keresztig.

Az idősebbek és Joelle Olivier atyával a völgyben imádkozták a keresztutat, míg mi, a csoport a csendes esőben, a még csúszósabb úton és nehezebb terepen, mint előző napon, felmentünk a Kriľevacra. Minden állomásnál hosszan imádkoztunk saját szándékainkra. Luc azt ajánlotta, hogy imádságban egyesüljünk a kicsi csoporttal, akik nem tudtak feljönni velünk a hegyre, és a keresztutat ajánljuk fel Joelle-ért, és kérjünk számára különleges kegyelmeket – miért ne imádkozhatnánk a gyógyulásáért is –, hisz Istennek semmi sem lehetetlen. Nagyon intenzív volt ez a keresztút. Mély imádság, melyben Krisztus szenvedéséről elmélkedtünk, melyet bűneinkért viselt. 9 órától 15 óráig tartott. 17 órakor újra találkoztunk a medjugorjei templomnál, hogy részt vegyünk az esti programon.

Ekkor nagy csoda történt. Abban a pillanatban, amikor Joelle magához vette a szent Eukarisztiát, elkezdte látni a papot és fehér albáját. Legnagyobb meglepetésére felnézett és meglátta a lámpákat, a templom magas mennyezetét, a vitrázsokat. Úgy tűnt számára, mintha kivetették volna fekete burkából, ezért rosszul érezte magát. Claudiának, aki mellette állt, a következőket mondta: „Kérlek, vigyél ki innen, nem érzem jól magam”. Amikor kiértek,  Joelle így szólt Claudiához: „Látom a fényt!” A sekrestyéhez értek, ahonnan éppen Oliver atya jött ki. Megkérdezte őket: „Mit csináltok ti itt?” Joelle a következőt válaszolta: „Látok!” Oliver atya mélyen meghatódott és azt ajánlotta, hogy menjenek vissza a templomba, ahol éppen befejeződött a harmadik rózsafüzér. Az emberek kijöttek a templomból, mi pedig körül vettük Joelle-t. Az atya, mint igazi pásztor, azt javasolta Joelle-nak, hogy adjon hálát Istennek, majd együtt előre mentük a lépcsőhöz, a főoltár elé, letérdeltünk és megköszöntük Istennek azt a hatalmas ajándékot, mellyel megajándékozott bennünket. Ez a cselekedetünk arra az Evangéliumi történetre emlékeztetett, melyben Jézus meggyógyította a tíz leprást, akik közül csak egy tért vissza, hogy köszönetet mondjon neki. Majd odamentünk a Szűzanya szobra elé, hogy megköszönjük neki közbenjárását. Ezután visszatértünk a panzióba. Néhány olasz származású asszony és a Plymouthból érkezett zarándok elmondta, hogy áldozáskor Joelle mögött álltak, és amikor megáldozott, rózsaillatot áraszott. Joelle később elismerte, hogy ez a rózsaillat kísérte napok óta, és ez így van most is. Vinciane, aki a szentmisén ott volt, de utána visszatért a panzióba, nem tudta, milyen óriási kegyelemben részesült édesanyja. Fontos hangsúlyoznunk, hogy Joelle sohasem látta a lányát, mert már 42 éve vak.

Oliver atya nagyon boldog volt. Felszaladt a panzióba, és mindenkit hívott, hogy jöjjenek le a ház elé, mert egy örömhírt szeretne megosztani mindnyájukkal. Amikor Joelle megérkezett, már minden zarándok ott volt. Joelle ránézett a lányára és azt kérdezte: „Megmostad a hajad?” Vinciane nem vett észre semmit és azt válaszolta: „Igen”, majd megkérdezte: „Miért kellett mindnyájunknak lejönni ide?” Joelle felé fordulva a következőket mondta: „Nem látsz rajtam semmi változást?” Vinciane ránézett és így szólt: „Nem”. „Nézz meg jobban” – mondta neki az édesanyja, és ekkor Vinciane felkiáltott: „Te látsz!” Milyen megható! Az örömtől megittasodva egymás karjaiba borultak, és így maradtak öt percig. Vinciane később elmondta: „Nem hagytam abba az édesanyám gyógyulásáért való imát, és azt mondtam Máriának, hogy addig nem megyek el Medjugorjéból, amíg ő nem kapja vissza a látását”.

Milyen csodálatos hit! Mária meghallja gyermekei kiáltását! Az egész csoport nagyon boldog volt. Imádságban köszönték meg az Úrnak és az Ő Édesanyjának, Máriának. Habár már este tíz óra volt, mégis Joelle-lal az élen elmentünk a Kék kereszthez, arra a helyre, ahol a Szűzanya rendszeresen megjelenik Mirjanának és Ivánnak. 
Nem tudtuk elrejteni azt a mély örömet, melyet éreztünk. Örömet azért, hogy ilyen értékes jelet adott nekünk Mária imaközösségünk megalakulásának huszadik évfordulóján. Ez valóban olyan jel, melyet Mária ad nekünk, a mi Édesanyánk. Jel, mely abban segít nekünk, hogy kitartsunk, állhatatosak maradjunk.

Mária vezet bennünket, megerősít, fogja a kezünket, szeret bennünket, és azt szeretné, ha az imaközösségeinkben terjesztenénk és megélnénk üzeneteit, melyet már majdnem harminc éve ad nekünk. Amikor zarándoklatra indulunk Medjugorjéba, belépünk Mária iskolájába, melyben Ő Fiához vezet. 
„Embernek ez lehetetlen, Istennek azonban minden lehetséges” (Mt 19,26).

Christiane Claessens

Forrás:metropolita