Én Jézusom: élni akarok, amíg te akarod; szenvedni, ahogyan te akarod; meghalni, amikor te akarod.

Elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, s azután pedig ítélet következik. A halál az örök élet kapuja, a boldog feltámadás útja.

Tudjuk, hogy nem maradunk örökre itt. Van egy másik part, amely a mi otthonunk. Krisztus azért jött, hogy emlékeztessen minket erre, és megmutassa, hogyan tudunk eljutni oda.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy Krisztus megnyerte a végső csatát. Megengedi a nehézségeket, hogy növekedhessek az érte való odaadásban. Ha az élet fáj, és nincs semmi értelme sem, akkor a bűn és a halál legyőzőjébe vetett hitemet kell elmélyítenem. Ő fogja megírni életem utolsó fejezetét. Ő fog engem a biztos kikötőbe vezérelni. Benne való hitemet úgy erősíthetem meg, hogy tekintetemet az Ő ígéreteire és jelenlétére szegezem. Megújíthatom bizalmamat, hogy ne hagyja megválaszolatlanul imáimat, hanem amikor Ő jónak látja, hatalommal és nagy erővel, mely messze felülmúlja majd az én várakozásaimat, megválaszolja azokat. Ha a bárkámban ülve folytatom utamat a vihar közepette is, akkor hagyom, hogy egyedül Ő döntsön a sorsom felől: biztosabb kezekben nem is lehetnék!

Senki sem tudja közülünk, hogy meddig él. Jézus sem árulta el, hogy az emberi történelem meddig fog tartani, mielőtt újra eljön az Utolsó Ítéletre. Legyünk tisztában azzal, hogy mindenkor készen kell állnunk az Úrral való találkozásra, igaz módon kell cselekednünk, és tiszta lelkiismerettel kell élnünk. Úgy kell élnünk, mintha minden nap az utolsó volna, mintha az örök boldogságunk ennek a mai napnak a cselekedetein és döntésein múlna. Minden pillanat értékes, fontos Isten szemében, és az elsődleges feladatunk, hogy az üdvösség elnyerésén munkálkodjunk. Ez fontosabb, mint bármi más, amit ebben az életben tehetünk.

Krisztus arra tanít bennünket, hogy a Mennyek országában teljesen más lesz minden, mint itt a földön.

Isten azt kéri tőlünk, hogy hittel kövessük az Ő akaratát életünk minden napján. Ez a szentség és az Istennel való egység útja, nincs más módja, hogy Istenhez közelebb kerüljünk, csak ha szeretetből és hálából tesszük az Ő akaratát. Mai tetteim mennyire tükrözik az Isten akarata iránti szerető engedelmességet? Az Urat helyezem-e életem középpontjába, vagy száműztem Őt a perifériára, és csak időnként fordítok figyelmet arra, amit kér tőlem?

Amikor van miért élni

Az a rossz – mondta az orvos -, hogy Galambos bácsinak elment az életkedve. Mindig akkor van baj, ha egy beteg feladja a küzdelmet. Majd hozzátette:- Az élni akarás a legjobb orvosság.

Az egyik nap Galambos bácsi maga mellé ültette a feleségét.
- Elmegyek, anyjuk. Nincs már nekem miért élnem.
Galambos néni megfogta a férje lesoványodott, vékony kezét, és ránézett az öregre.

 - Hát én? Én már nem számítok? Énértem nem érdemes élned?
Az asszony hangjában annyi szeretet volt, hogy attól három haldokló is meggyógyult volna.
Galambos bácsi meglepődött, és arra gondolt, hogy ennél szebb szerelmi vallomást még fiatal korában sem mondott neki a felesége.
Amikor a doktor legközelebb eljött, fejcsóválva vallotta be Galambos néninek, hogy nem tudja mi történt, de a férje sokkal jobban van. Két hét után az öreg felkelt az ágyból, a harmadik héten kiment az udvarra, egy hónap múlva pedig elkísérte a feleségét a boltba. Hazafelé még a teli szatyrot is ő akarta volna vinni, de az asszony ezt nem engedte.
Ettől kezdve együtt mentek mindenhova. Eleinte úgy jártak, hogy Galambos néni belekarolt a férjébe, aztán a karon fogásból kézen fogás lett, majd az, hogy egy-egy ujjukat összefűzték, mintha tizenéves kamaszok lettek volna. Mindig lassan lépegettek, mint akiknek rengeteg idejük van. Inkább csak sétáltak, andalogtak. A szemben jövők néha mosolyogtak rajtuk, de ők nem törődtek ezzel.
Egyszer egy régi ismerős megállította őket, és megkérdezte.
- Tán ifjú szerelmesek vagytok?
Galambos bácsi mosolyogva helyesbített.
- Öreg szerelmesek! S ez sokkal-sokkal többet jelent.

IGEN URAM érzem, megöregszem!

IGEN URAM érzem, megöregszem!.Kérlek, őrizz meg engem mindattól, ami az öregeket kiállhatatlanná teszi. Védj meg a fecsegés hajlamától. Ne engedd azt hinnem, hogy éppen én vagyok az, akinek minduntalan mindenkihez szólnia kell.
.Add meg a hallgatás örömét. A belátást, hogy időnként nincs igazam. Szabadíts meg attól a hiú vágytól, hogy mások ügyét éppen nekem kell rendbe tenni.
.Tégy engem segítőkésszé, de ne legyek se izgága, sem zsarnok.   Adj türelmet, hogy meghallgassam mások szenvedését, de tégy pecsétet ajkamra, ha egyre növekvő fájdalmaimról vagy törődöttségemről ejtenék szót.                                                         Add Uram, hogy higgadt és békés legyek, ne pedig furcsa, ideges, túl pedáns. Add, hogy belenyugodjak lassú testi és lelki fogyatékosságaimba, hogy az embereket és a dolgokat elnézően ítéljem meg, ne pedig megkövesedett előítélettel.                                       Add Uram, hogy ne legyek személyes bírálója azoknak, akik engem nem szívlelnek.                                                                                             Add Uram, hogy ne őrködjek aggodalmasan "jogaim felett" hiszen tudom, mindez semmiség a Végtelen árnyékában.                          Add Uram, hogy ne legyek mohó maradék örömeimben, hanem alázatosan engedékeny.                                                                      Végül ne engedj elmagányosodnom. Hiszen tudod Uram, nekem is szükségem van egy-két jó barátra. Ámen

Senki sem kérdezte, akarsz-e megszületni, és a távozásról is más fog dönteni, de a közte lévő idő a te kezedben van, ne hagyd veszendőbe menni!

Idősek imája

Uram, köszönöm neked az ajándékba kapott éveket, évtizedeket. Köszönöm életem minden eredményét és minden kudarcát, amivel korlátaimra figyelmeztettél. Köszönöm családtagjaimat, akik elviselnek, akik mellettem állnak és szeretnek.

Az öregkor a legértékesebb idő. Ilyenkor érik meg igazán az ember. Már felülről néz mindent, a hamis értékeken tud nevetni. Elszakad a földtől, égi vágyak töltik be a lelkét. Az ezzel járó szenvedés pedig nagyszerű alkalom arra, hogy bűneit levezekelje, megtisztuljon, mint arany a tűzben. Az öregséget fiatalon kell előkészíteni, ugyanis a befejezés az egész életünk összegzése. Boldog, aki csupa szép, nemes tettet idézhet fel, míg a másikat kegyetlenül megkínozza, ami aljasságot, bűnt művelt. Időskorban nagy akaraterőre, tűrőképességre, erős hitre, szeretetre van szükség. Mindez az emberben egy egész életnek a gyümölcse. Isten végtelenül irgalmas. Aki megkapja a kegyelmet, utolsó percében is helyrehozhatja egész életét.

Létezésünk fogantatásunkkal kezdődik, és soha, de soha nincs vége, hiszen a halállal egy új, sokkal igazibb élet kezdődik. Tudjuk, hogy nem maradunk örökre itt a földön. Van egy másik part, amely a mi otthonunk. Krisztus azért jött, hogy emlékeztessen minket erre, és megmutassa, hogyan tudunk eljutni oda. A halál a valóságos élet kapuja. Hogy miképpen fogom megélni azt a napot és az örök életet, attól függ, ahogy most élek. Életünk utolsó napján talán sok dolog miatt szégyenkezni fogunk, de sosem fogjuk szégyellni azt, amit Krisztusért tettünk. Földi életünk egyszer biztosan véget ér, s akkor, mintha álomból ébrednénk, feltámadásunk után megláthatjuk, s örökké szemlélhetjük a dicsőséges Istent. „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy, Uram.”

Egyetlen a lelkem, várja őt az ég.

Megmenteni időm vajon lesz-e még?

Oly rövid az élet, de biztos a halál.

Az utolsó óra vajon hogyan talál?

Megváltó Jézusom, add kegyelmedet.

Hogy megmentsem egyetlen lelkemet.

A szent útravaló (az utolsó szentáldozás) megadja életünk boldog befejezését. Ezek a lelkek nyugodtan halnak meg: mosoly az ajkukon, öröm a szívükben, ha könnyeznek is, ha sóhajtoznak is, ez azt jelenti: minden vágyam már csak Jézussal együtt lenni. Ezért mindenkinek gondoskodni kell arról, hogy szerettei is, ő maga is részesüljön a szent útravalóban. El kell fogadnunk azt, hogy ha megszülettünk, meg is halunk. De nem mindegy, hogy felkészülten találkozunk az Úrral, vagy sem.

Ha valaki egy csöppnyi szeretetet és jó szívet, egy csipetnyi világosságot és igazságismeretet adott a világnak: élete nem volt hiábavaló.

Életünk utolsó pillanatában mindent látni fogunk, amit gondoltunk, mondtunk, tettünk, - és látni fogjuk azt is, amit mulasztottunk: amit gondolnunk, szólnunk, tennünk kellett volna, ha felhasználtuk volna Isten kegyelmét. Látni fogjuk, szavaink és tetteink miképpen hatottak másokra. Látni fogjuk: vajon jótetteinket valóban tiszta szándék vezette-e.

A haldokló beteg mellett az Irgalmasság rózsafüzért imádkozva segítünk neki a jó és rossz harca idején megszabadulni a gonosz csapdáiból és kísértéseiből. Minden haldokló fél. Ha ekkor megfogjuk a kezüket, és beszélünk nekik Isten szeretetéről, és arról a csodáról, ami őket majd a Mennyországban várja Jézus és Mária mellett, eltávozott szeretteik körében, akkor ez megnyugvást ad nekik, megvigasztalja őket. Szenteltvízzel való meghintéssel és imádsággal is segítsük a temetőben nyugvók lelki üdvét.

A temetés szertartásában mondja a pap, a halott beszentelésénél, miközben a koporsót szenteltvízzel meghinti: „Mennyei harmattal üdítse fel lelkedet az Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek!”

Isten megengedi, hogy mi is segítsük megtisztulni halottainkat. Imádkozhatunk értük és jótetteket végezhetünk. A jótettekért semmit nem kívánunk magunknak, csak, hogy halottaink tisztuljanak meg és mielőbb a mennyországba jussanak. Aki a tisztulásból a mennyországba jutott, annak szíve tele van hálával. A jó Isten iránt is, meg jótevője iránt is. Viszonzásul imádkozik érettünk.

Az irgalmasság cselekedetei közé tartozik imádkozni az elhunytakért, hogy szenvedéseik enyhüljenek, vagy hamarabb kiszabaduljanak. Hálásak a segítségért és könyörögni fognak értünk Istennél. Mit ajánlhatunk fel értük? A legnagyobb és legszentebb imádságot, a szentmisét. ( A szentmise és a rózsafüzér, amelyet korlátlan szándékért ajánlhatunk fel egyszerre.) Felajánlhatjuk szentáldozásainkat, böjtöt, virrasztást, alamizsnát, imákat (zsoltárok, litániák, keresztúti ájtatosságok, búcsúk, rózsafüzér imádkozása). Így naponta van lehetőségünk arra, hogy segítsünk a tisztítóhelyen lévőkön.

Az örök életben való találkozás és viszontlátás reménye orvosolni tudja gyászunk megrendítő fájdalmát.

„Ha visszanézel az életedre, meglátod, hogy azokban a pillanatokban éltél igazán, amikor szeretetből tettél valamit.”

(Hanry Drummond)

Hála és kérés a segítő Szűzanyához

Velem voltál jó Szűzanyám.

Fájdalomban vigasztaltál,

Átkaroltál, rám hajoltál,

Éjjel-nappal erőt adtál.

Te voltál a menedékem,

Fájdalomban segítségem.

Szent Fiadat kérted szépen,

Adja vissza egészségem.

Ó, Szűzanyám, állj mellettem,

A kezemet ne engedd el.

Kétségbe ne hagyj,

A szívembe békességet adj.

S ha eljön az óra,

Hogy indulok a nagy útra, térden állva, leborulva,

Szent Fiadat magasztalva,

Sóhajtsam ki lelkemet,

Szűzanyám, hogy veled legyek.

Ámen.

Életünk végén nem az lesz a fontos, melyik nyugdíjpénztárhoz tartozunk, milyen a házunk, mennyi pénzünk van a bankban. Akkor csak az számít majd, milyen a kapcsolatunk Istennel és a szeretteinkkel. Miért ne kezdjünk hát mihamarabb az igazán fontos dolgokkal foglalkozni?

Október 1-jén ünnepeljük az idős emberek nemzetközi napját. Igyekszünk legalább ezen a napon egy kicsivel több figyelmet szentelni az időseknek. Sok gyermek szemet huny afelett, hogy idős szülei egyedül vannak, gyakran fáznak vagy éheznek, csupán azért, mert gyermekeiknek biztosítani akartak mindent, vagyonukat rájuk íratták, lakást vettek nekik. Az idősek azonban mindenekelőtt gyermekeik szeretetére éheznek. Az új civilizáció ugyan technikailag nagy dolgokat visz végbe, de szívtelen, és nem nyújt igazi emberi kapcsolatokat. Az idősek otthonában mindenki idegen a másik számára, néha valódi börtönnek tűnik. A szakértők nem javasolják az otthont. Az idős ember kényszerű vagy nem előkészített kimozdítása a megszokott környezetéből, káros, sőt halálosan végzetes is lehet.

Költözések

 Nyolcvannyolcadik évébe érve, egy nénike úgy döntött, eladja falusi házát, és ismét a városba költözik. Fia vagy lánya majd csak befogadja arra a rövid időre, ami még hátravan, gondolta.

    Fia szóra sem méltatta, nem méltányolta, hogy nehéz már ebben a korban a falusi élet. Mázsás súlyt jelent a naponkénti vízhordás, a favágásról nem is szólva, és a bolt is a főutca végén magasodik. Lánya már engedékenyebb volt, a négyszobás lakásba, melyet férjével osztott meg, helyet szorított édesanyjának. A falusi házat eladták, és a nénike a lányához költözött. A bajok ekkor kezdődtek.

    A nénike ugyanis mindenhez ragaszkodott. Az évtizedek során megbicsaklott lábú székhez, a kopott lavórhoz, a több helyütt foszló szakajtóhoz, a törött, karfáját vesztett fotelhoz. Lányának és vejének mindezek nem jelentettek többet ócska, kimustrált kacatoknál. A nénike viszont e tárgyak között, velük együtt öregedett meg. Számára mindegyikük valami kedves emléket idézett fel.

    - Hogyan válhatnék meg ezektől a bútoroktól – magyarázta a lányának -, mikor ezeket még a szüleimtől kaptam. A fotelben téged dajkáltalak, a széken meg a bátyád lovagolt, huszárosdit játszva.

     Teltek-múltak a hónapok. A három ember élete mind nehezebbé vált. Az öreg, egymásra pakolt bútorok, használati tárgyak kerülgetése még csak a kisebb bajt jelentette. Ám a nénike egyre gyakrabban felejtette égve a gázt, folyatta óraszám a meleg vizet. A keze alatt tönkrement a bejárati zár, kezében maradt a fürdőszoba műanyag kilincse. Az ablakredőny hevederje is pont akkor szakadt le, amikor szeretett volna besötétíteni.

Ez így nem mehet tovább – mondta ki a nénike felett az ítéletet a veje -, a mamát otthonba tesszük.

      A feleség nem tiltakozott. A nénike a hírre bezárkózott szobájába, nem fogadott senkit, nem beszélt, az ételből is alig csipegetett. Ahogy teltek a hetek, hónapok, egészsége egyre romlott. Nyolcvankilencedik születésnapjának az amúgy mosolygós, nevetős kedvű nénike egyáltalán nem örült. Igaz, az ajándék sem volt valami kedves, bár meghatottan köszönte meg a „szociális otthonba” szóló beutalót. A férj és a feleség serényen csomagolt, hogy a mama le ne késse az autóbuszt, mely szép parkkal körülvett otthonba viszi. A nénike, az édesanya, fájó szívvel, könnyes szemmel nézte az autóbusz ablakából az elsuhanó házakat, utcákat.

    Megérkezett, de nem maradt sokáig. Pénteken már újra költözött. Oda, ahol nem nyűg a személye, ahol nincsen útban a kopott lavór, és nem tud elrontani semmit sem. Visszaút nincsen, csak csend, és nem szólnak rá unos-untalan…