A városban furcsa gyászjelentés jelent meg a falakon és az újságokban:
”Mélységes fájdalommal adjuk hírül a Szent László plébánia halálát. A gyászszertartás vasárnap 10 órakor lesz.”
Vasárnap, mi sem természetesebb, a Szent László templom olyan zsúfolt volt, mint még soha. Szabad hely nem volt, még állóknak sem. Az oltár előtt állt a ravatal, sötét színű fából készült koporsóval. A plébános egyszerű beszédet mondott:
--Nem hiszem, hogy plébániánk újra életre kelhet és feltámadhat. Minthogy azonban szinte mindnyájan itt vagyunk, egy utolsó kísérletet teszek. Szeretném, ha mindnyájan elvonulnátok a koporsó mellett, és egy végső pillantást vetnétek az elhunytra. Libasorban vonuljatok, egyenként, és miután megnéztétek a holttestet, a sekrestyeajtón menjetek ki. Utána, aki úgy gondolja, a főbejáraton át visszajöhet a misére.
A plébános kinyitotta a koporsót. Mindnyájan azon gondolkodtak: „Vajon ki lesz benne? Ki lesz a halott?”
Lassan elindult a menet. Mindenki odament a koporsóhoz, és belenézett, majd távozott a templomból. Csendben távoztak, egy kicsit zavartan.
Mindazok, akik látni akarták a Szent László plébánia holttestét, és belenéztek a koporsóba, az alján elhelyezett tükörben a saját arcukat látták.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
